.thumbnail.jpg "Hans Memling: Jézus temetése -részlet")
Szentek élete |
Ünnepe: február 22. Margitba jámbor anyja beléplántálta az imádság iránti nagy szeretetet, de amikor hétéves lett, ez a fejlődés hirtelen megtört. Édesanyja meghalt, s két év múlva apja elvett egy másik nőt, aki azonban nem lett a gyermek második anyja. Ahogy fejlődött Margit, egyre jobban kibontakozott a szépsége, de annál nagyobbakká váltak a feszültségei; a biztonság, az elismerés és a szeretet utáni éhsége nem csillapodott. Megnyílt hát annak a szeretetnek, amelyet más helyen talált: tizenhét évesen elhagyta a szülői házat, és egy montepulcianói nemes kedvese lett. A szegény parasztlány drága ruhákba öltözött, haját aranyláncokkal díszítette, lovon vagy díszhintón járt. Látványosan büszkélkedett kedvese gazdagságával. A pompázatos feltűnősködés mellett azonban megmutatkozott már valami más is, amit lelkivezetője feljegyzéseiből ismerünk. ,,Emlékezz vissza - mondta neki később Krisztus -, hogy én magam is a tanítód és vezetőd voltam, s valódi részvétet csepegtettem beléd a szegények és szomorkodók iránt, amikor még a világ tetszését kerested, s a sötétség, vétek és bűn életét élted.'' Kilenc év telt el. A fiatal lányból érett nő lett, amikor, 1273-ban megtörtént a fordulat. Az év kezdetén a férfi egy reggel elhagyta a házat, csupán a kutyája kísérte. Két nap múlva a kutya ura nélkül jött vissza. Nyugtalan vonításával Margitot Petrignano erdőségébe vezette, ahol rátalált kedvese szúrásokkal átvert holttestére. Hogy mi játszódott le ebben a pillanatban Margitban, arról nem szól a krónika, de csakhamar megmutatkozott, hogy nemcsak egy világ dőlt össze számára, de új életre is felszabadult. Vissza akart térni apjához. Gyászöltözetben, a bánattól megtörve kopogtatott a szülői ház ajtaján, mostohaanyja hatására azonban apja ajtót mutatott neki és gyermekének.
|
|||
Ünnepe: február 21.
Kérünk, mindenható Istenünk, engedd, hogy Damjáni Szent Péter püspököd tanítását és példáját követve semmit se tartsunk előbbrevalónak Krisztusnál, és mindenkor Egyházad szolgálatára törekedve az örök világosság örömeibe eljuthassunk! Damjáni Péter sokgyermekes család utolsó gyermekeként született Ravennában. Szülei szegény napszámosok voltak, állandóan a nyomor ellen küzdöttek, s korán meg is haltak. A rendkívüli tehetségű Péter iskolai tanulmányait egyik bátyja segítette. Több városban tanult, többek között Faenzában és Pármában, ahol elsajátította a középkor ,,szabad művészeteit'', köztük az írásbeli és szóbeli kifejezés tudományát. Kevesen váltak ezzel a vitatkozás olyan mesterévé, mint ő. Nem messze attól a vidéktől, ahol ifjúságát töltötte, volt Fonte Avellana remetesége, ahol elevenen élt egy rendkívüli szent szelleme és emléke: Szent Romuáldé, aki a 10. században számos kolostorban fölszította a régi tüzet, kolostorokat és remeteségeket alapított, s lankadatlanul tanította, hogy nemcsak a kifogástalan erkölcsű élet, hanem az életszentség is lehetséges cél az ember számára. Damjáni Péter mintegy 28 éves korában belépett Fonte Avellanába. Első írásműve Szent Romuáld életrajza volt. Maga is ebből merítette életének programját: a Romuáld által végbevitt tetteket utánozta, őt tekintette példának. A remeték elöljárójukká választották, és több kolostor apátja arra kérte, hogy írásban vagy szóban adjon tanácsot és szilárd tanítást. Megszervezte Fonte Avellanát, szabályzatot fogalmazott. Akkoriban kezdett lelki könyveket is írni, miközben azokról se feledkezett meg, akik a kolostoron kívül éltek.
|
|||
Ünnepe: Július 3. Mindenható Istenünk, kérünk, add, hogy örömmel üljük meg Szent Tamás apostol ünnepét, és benne közbenjáróra találva, a hit által életünk legyen Fiadban, Jézus Krisztusban, akit ő Urának vallott. Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. Tamásról nem tudunk sokat. Egyike volt azoknak, akik akkor is hűségesen kitartottak Mesterük mellett, amikor a nagy tömegek már kezdtek visszahúzódni, mert a nép vezetőinek ellenséges magatartása egyre nyilvánvalóbbá vált, s ebből következtetni lehetett arra, mi lesz Jézus sorsa. Jézus meghívta apostolnak, így Jézus legszorosabb baráti köréhez tartozott - egyike volt a tizenkettőnek, akiket Jézus arra szemelt ki, hogy Izrael tizenkét törzsét képviseljék, s akik már Istennek új népe, a jövendő Egyház voltak. Az apostolok listájában Tamás neve Alfeus fia, Jakab (Mk 3,18), Máté (Mt 10,3; Lk 6,15), illetőleg Fülöp (ApCsel 1,13) mellett szerepel. Az első három evangélistánál tehát, akik egyébként nem is akartak a tanítványokról beszámolni, nincs állandó helye az apostolok listájában. Jóval nagyobb szerepe van Tamás alakjának János evangéliumában. Szent János megörökítette azokat a vonásokat, amelyek ezt az apostolt minden nemzedék számára, akiknek nem volt módja a Krisztussal való személyes találkozásra, annyira rokonszenvessé, szimpatikussá teszik: Tamás a nem egykönnyen hívő, a töprengő, a kétkedő ember.
|
|||
Ünnepe: Július 3. Születése és ifjú évei Aragóniai I. Jakab (1214-1276) idejére esnek, aki visszafoglalta az araboktól a Baleári-szigeteket, Valenciát és Murciát. Rajmund apja jelen volt Palma ostrománál. Egyetlen gyermeke, Rajmund apród a királyi udvarban, majd a harmadik fejedelmi sarjnak, mallorcai II. Jakabnak a nevelője lett. A tüzes Rajmund mohón szívta magába az aragóniai udvar trubadúr légkörét. 1256-ban megházasodott. Midőn egyszer egy nagyon is kétes értékű dalt költött egy hölgy számára, megjelent neki a keresztre feszített Jézus; megjelent még egyszer, majd újból, és mikor 1263. október 4-én a ferencesek templomában a püspök megragadó szavakkal festette le Assisi Szent Ferenc teljes önátadását Szegénység Úrnőnek, Rajmund véglegesen elhatározta, hogy új életet kezd. Hosszabb zarándokutat tett Francia- és Spanyolországba. 1264-ban Pennaforti Szent Rajmund (lásd: A szentek élete, 34. o.) tanácsára visszatért családjához (két gyermeke volt) Mallorca szigetére. Életét különféle tanulmányoknak szentelte (arab nyelv, szabad művészetek, filozófia), és feltehetően egy domonkos rendi pap vezetésével, tanulva és imádkozva elmélyítette hitbeli ismereteit. A Randa-hegy magányában kilenc év alatt szívós kitartással megszerzett ismeretei egy mindent átfogó szemléletbe rendeződve megadták a hőn óhajtott felkészültséget a messzire vezető, megnyugvást nem ismerő missziós utakra. Most már semmi sem tartotta vissza: sem a felesége, sem a gyermekei, sem a vagyona. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy Isten nagyobb munkára választotta ki, ezért elbúcsúzott övéitől. - Tudományos szemléletét Isten szent adományának tekintette.
|
|||
Ünnepe: Július 2. Az Egyház egy kertészt is vértanúi közé számít: Konont, a kisázsiai Pamfiliában lévő tengerparti város, Magüdosz császári kertjeinek egyszerű munkását. Konon életéről csak azt tudjuk, hogy Názáretből származott és Jézus rokonai közé számította magát, s hogy jámbor és szilárd jellemű keresztény volt. Egy napon váratlanul kitört a vihar Konon feje fölött. Nem tudjuk, hogy ez még Decius császár uralkodása alatt történt-e, vagy már Valerianus császár alatt. Egy császári helytartó, név szerint Publius hirtelen Magüdoszban termett, hogy a láthatóan túlnyomórészt keresztény városban szigorú razziát tartson. Először hírnökök útján összehívta a lakosokat, ezek azonban nem teljesítették a parancsot, hanem egész vagyonukat hátrahagyva, hanyatt-homlok menekültek a városból, és elrejtőztek a környéken. A törvény fanatikus őre erre körülvette az egész várost, és emberei házról házra, pincétől padlásig mindent átkutattak a keresztények után. A parancs végrehajtása után azonban azt jelentették a helytartó katonái, hogy egy teremtett lelket sem találtak.
|
|||
Ünnepe: Július 2. Bamberg érsekségét, illetve püspöki székét még ma is szívesen nevezik Szent Ottóénak. Vele, a nyolcadik püspökkel kezdődik az 1007-ben alapított keleti frank püspökség történetének második korszaka. Máig is ő az, aki a leghosszabb ideig volt ezen a széken. Élete és tevékenysége kiemelte őt elődei és utódai közül. A püspökség császári alapítói, Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) és Szent Kunigunda (lásd: 125. o.) mellett az egyházmegye harmadik védőszentje lett. Sírja a Bamberg melletti egykori bencés kolostor Szent Mihály templomában mindmáig nagyon látogatott kegyhely. Nagy tekintélyét Ottó nem a szülői házának köszönheti (feltehetően egy kevésbé vagyonos sváb nemesi nemzetségből származott), hanem egyedül személyiségének. Fiatal éveiben összetalálkozott Regensburgban Judittal (1047-1102), IV. Henrik császár nővérével (akinek első férje Salamon magyar király volt), és vele együtt ment udvari káplánként Lengyelországba, amikor az Salamon halála után egybekelt Wratislaw herceggel. Eme összeköttetések révén kapcsolatba került a császári udvarral, sőt magával a császárral is. Henrik császár (1056-1106) személyes szolgálatára akarta megnyerni. Először a lassan haladó speyeri dómépítés felügyeletét bízta rá, s Ottó már ekkor bebizonyította szervezőképességét. Láthatóan meggondolás nélkül állt a kiátkozott császár rendelkezésére, aki 1097-ben királyi káplánná tette, kevéssel utóbb a birodalom kancellárjává, 1102-ben bambergi püspökké emelte.
|
|||
Ünnepe: Június 30. Róma városának vértanúi a város égését (64. július 17-23.) követően haltak meg, csak azért, mert Krisztus hívei voltak. Nevüket nem ismerjük, valamennyien Szent Péter és Szent Pál tanítványai voltak. Valószínűleg az ő szenvedésükre utal Szent Péter, amikor első levelében ezt írja az Asia tartományában élő keresztényeknek: ,,Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek titeket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulásának napján majd ujjongva örülhessetek'' (1Pét 4,12-13). Magáról az eseményről Tacitus római történész (54-120) ad egészen pontos tudósítást:
|
|||
Ünnepe: Június 29. Az apostolok közül Pálon kívül csak Péterről kapunk igazán plasztikus képet az újszövetségi forrásokból. Ez annál figyelemre méltóbb, mivel az újszövetségi könyvekben Péter maga távolról sem jut oly bőségesen szóhoz, mint nagy apostoltársa a leveleiben. Péter nem rendelkezett ugyan az egykori rabbi írástudó képzettségével (mint Pál), mégsem volt kevésbé heves, lelkesedő, odaadó és szolgálatkész. Ezenkívül olyan ember volt, aki szívét az ajkán hordta, és ezért természetesen olykor áldozata lehetett saját meggondolatlanságának és ingatagságának. Péter alakja így, kendőzetlenül áll előttünk az újszövetségi történések keretében. Őszinte, emberi módon mondott ,,nem''-et az Üdvözítőnek, amikor az egy napon a tanítványok körében kijelentette, hogy szenvedés lesz a sorsa. Hogy Jézus Jeruzsálemben nem nyeri el Dávid trónját, ellenkezőleg, megvetésre és elutasításra talál, nem, ezt a gondolatot Péter nem tudta elfogadni arról, akibe minden reményét helyezte. Gyanútlan és hirtelen kifakadásáért - ,,Uram, ilyesmi nem történhet veled!'' - inkább elviselte Jézus rosszallását (Mt 16,21 sk.), jóllehet a ,,te Sátán'' több volt Jézus szájából, mint bármely köznapi kemény szó.
|
|||
Ünnepe: Június 29. A világot, amelyben Pál munkálkodott, a keleti-hellénisztikus szinkretizmus, azaz a nyugati és a keleti kultúrák óriási, állandó keveredése jellemzi. A legkülönbözőbb vallások találkoznak egymással. Új vallási közösségek jönnek létre, melyek mind-mind számos követőre találnak a sors hatalma alól megváltást keresők, isteni oltalmat és életet remélők között. Keletkezőfélben van a gnózis, az a filozófiai- vallási mozgalom, amely a 2. században majd halálos fenyegetést jelent a kereszténységnek. A sztoikus filozófia a világpolgárságot hirdeti. A római birodalom a Földközi-tenger térségének népeit egyesíti saját uralma és közigazgatása alatt. Egységes lesz a jog, a pénz, a mérték, a súly stb. Római utak kötik össze egymással a legtávolibb tartományokat. A kereskedés és a közlekedés virágkorát éli. Egységes nyelv támad, az úgynevezett koiné-görög. Mindezeknek a tényezőknek döntő jelentőségük van Pál életművében, mely az Egyház történelmi jelentőségű fordulatát jelzi. Pál akkor tért meg és lett az ősegyház tagja, amikor az kezdett elszakadni a választott néptől, s hozzálátott a birodalom pogány népeinek misszionálásához. Az Ószövetséghez ragaszkodó kereszténység jelentéktelen szektává válik: a küzdelmek idején még megvan, de végül a harcok áldozata lesz. Pál a Törvénytől függetlenné vált új irányzat teológusa és előharcosa lett. Életéről kevés információnk van. Egyetlen dátumot sem lehet pontosan meghatározni. Egyes adatokat - mindenekelőtt életének utolsó és mindenképpen legjelentősebb évtizedéről - leveleiből és az Apostolok Cselekedeteiből tudhatunk. Maguk a levelei azonban az apostol egyéniségének, hitének és gondolkodásának megragadó képét nyújtják.
|
|||
Ünnepe: Június 28. Iréneusz az volt, amit görög neve jelent: a békesség embere. A béke a keresztények számára kezdettől fogva annak az üdvösségnek a foglalata, amit Krisztus hozott. Iréneusz egész élete folyamán a béke helyreállítása és megerősítése érdekében dolgozott, ennek szentelte minden erejét. A békesség szeretete és a békítés képessége nyilvánvalóan egészen személyes karizmája volt. Az Egyház békéjéért és egységéért folytatott szüntelen küzdelem tette életét gazdaggá, s állított neki örökké áldott emléket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Iréneusz gyönge, ,,minden áron való békességet'' akart. Ellenkezőleg! Férfias harcot folytatott mindazokkal szemben, akik az Egyház békéjét veszélyeztették vagy megrendítették. A béke szolgálatában cáfolta korának tévedéseit, és igazi teremtői tett gyanánt elsőként hagyott ránk egységes keresztény tanítást. Ezzel a keresztény teológia elismert megalapítója, és ,,a katolikus dogmatika atyja'' lett.
|
|||
