Gyertyaszentelő Boldogasszony

Február 2-án arra emlékezünk, hogy Szűz Mária, negyven nappal Jézus születése után, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban.

A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. A szokásnak megfelelően a szülők áldozatként két gerlicét vagy galambfiókát ajánlottak fel, és az Úrnak szentelték az elsőszülött fiút.

Az Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században megünnepelték: Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Minthogy karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni – szerepel a Katolikus Lexikonban.

[Kun Fruzsina: Gyertyaszentelő Boldogasszony] Róma a VII. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló hypapante (találkozás) néven – ekkor találkozott először Jézus az emberiséggel, az emberekkel, akikért megtestesült. Az agg Simeon felé fordult, aki nagy örömmel ismerte fel a Gyermekben az Üdvösség hozóját: karjába vette, és áldotta Istent, hogy megérhette ezt a boldog napot. „Most Uram elbocsáthatod szolgádat, mivel meglátta szemem az üdvösséget.”
A X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelik ki, és erről nevezik el az ünnepet – Purificatio. A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemutatásaként tartjuk számon. A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis) néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorozta, a XX. század elejétől tanácsolt ünnep.

Simeon a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. „A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja” – írja Tőkés István.

A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek. Már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.

A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen az ünnepnapon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén királyaink a szentmisén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét.

A magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében; gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe. A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték.

Gyertyaszentelő Boldogasszony