Szent Miklós püspök ünnepén a cipőmet még mindig kirakom, mindegy hány éves vagyok. Szent Miklós emlékéből nem szabad csupán jópofa gyerekünnepet csinálni, üzenete van a felnőttek számára is.
Kirakom a cipőmet, mert jót tesz a felnőtt lelkemnek! A cipőt üresen kell kitenni! Ez várakozást jelent, kívülről, Isten emberétől, mástól kerül bele az ajándék. Végső soron az egész életünk várakozó cipő. A boldogságért sokat lehet gürcölni, de végső soron Istenünk ajándéka. Kell az erőfeszítés, az ész tervezése, az állhatatos munka, de a boldogság ajándék, a Léttől kerül a cipőmbe.
A modern embernek olyan jót tesz, ha Mikuláskor kirakja a cipőjét. Sok tárgyunk, javunk, pénzünk van, sok hatékony tudományunk, eredményes gyógyításunk, politikai hatalmunk, felsrófolt érzelmünk van, de ez még nem minden. Ez még mind nem a boldogság!
Az üresen kitett cipő az alázat gesztusa. Megteszem, ami rajtam múlik, de a beteljesedés rajtam túlról érkezik. Sok mai ember gőgösen pöffeszkedik a létezők, a tárgyi javak, a szellemi tudás halmazán és még sem boldog. A létezők síkján meg kell tenni, ami rajtunk múlik, ki kell tenni a cipőt, de a beteljesedés, a boldogság önmagamon túlról érkezik.
A lét teljessége nincs énbennem. Minden levegővétel, minden falat kenyér, minden baráti és szerelmes szeretet, minden üres cipő erre figyelmeztet: az ember nem elég önmagának, a teljességet önerőből nem képes elérni. Nem más ez, mint az alapvető szegénységünk beismerése. Üres a cipőnk, koldul a kezünk! Nem véletlenül áll a nyolc boldogság élén alaptételként a szegénység boldogsága!
Kiteszem a cipőm, még ha idősebb fejjel is. S ahogy idősödöm újra és újra ki kell tennem a cipőm, újra és újra üresen! Istenünk nem tud adni, a Mikulás nem tud édességet hozni, ha tele a cipő.
